A Közel-Kelet államai között Irán gyakran tűnik kívülállónak: perzsa egy túlnyomórészt arab térségben, síita egy döntően szunnita régióban. Nagy ország, évezredes birodalmi múlttal, melyet kis, alig száz éves államok vesznek körül. Amikor Mohammed Khatami iráni elnök az 1990-es évek végén meghirdette „Civilizációk párbeszéde” programját, egyértelmű volt, kikre gondolt: a Nyugat civilizáció, Kína civilizáció és Irán civilizáció. Az országnak saját nyelve van, saját irodalma és konyhaművészete, emellett deklaráltan forradalmi rezsim egy olyan térségben, amely egyre erősebben ragaszkodik a kialakult status quo fennmaradásához.
Az izraeli kormányzat egyre jobban megtalálja a közös hangot azokkal az arab országokkal, melyek hozzá hasonlóan bizalmatlanok a népi mozgalmakkal szemben, és szintén félnek attól, hogy az iráni példa aláássa saját hatalmi berendezkedésüket. Amíg a térségben a legtöbb kormányzat fenyegetve érzi magát ezektől a folyamatoktól, Irán bizonyosan kívülálló marad. Szírián kívül nincs még egy olyan kormány a Közel-Keleten, amely szorosabb közösséget vállalna vele, ráadásul Irán gerillacsoportokat és félkatonai szervezeteket pénzel, míg a legtöbb kormány a térségben harcol ezek ellen.
Az iráni kormányzat nemcsak a térségbeli relatív elszigetelődését veszi rossz néven, de neheztel a teljes nemzetközi közösségből való kiszorulása miatt is. A nemzetközi rendszer ugyanis, legalábbis az irániak szerint igazságtalanul marginalizálja Iránt, és nem hagyja, hogy betöltse jogos vezető szerepét a Közel-Keleten. Ugyanakkor azzal, hogy támadja a nemzetközi rendszert, fenyegeti szomszédait, és számos szimpatizánsát felfegyverzi, Irán maga tartja fenn azokat a körülményeket, amelyeket bírál. Elmélyíti saját elszigeteltségét és szövetségbe tömöríti ellenségeit. Irán paradoxon tehát, és nemcsak amiatt, mert politikája homályos, átláthatatlan. Paradoxon amiatt is, mert lépései gyakran épp azt a reakciót váltják ki másokból, amelyek ellen tiltakozik. A probléma, melyre Irán és az Egyesült Államok immár évtizedek óta nem talál megoldást: hogyan lehet kilépni abból a lefelé tartó spirálból, melyet az agresszió, az agresszió által kiváltott elszigetelődés, az emiatt bekövetkező újabb, még súlyosabb agresszió és még erősebb elszigetelődés jelent.
A legtöbb amerikai számára Irán, mint probléma akkor kezdődött, amikor a sah uralmát 1979-ben megdöntötték, és diákok egy csoportja elfoglalta az Egyesült Államok teheráni nagykövetségét, ahol aztán 444 napig tartottak fogva 52 amerikai diplomatát. Az Iránból érkező képi tudósítások a tüntetőkről nyugtalanítóak voltak: szakállas fiatalemberek és kendős leányok – többnyire helyénvaló módon, egymástól elkülönülve – vonulnak az utcákon, és azt skandálják: halál Amerikára. Az pedig, hogy az amerikaiak saját diplomatáikat bekötött szemmel látták viszont a tévében, miközben elhanyagolt külsejű forradalmárok fegyvert szegeznek rájuk – mint később kiderült, több mint egy évig –, a szégyent és a totális vereség érzését hozta.
A környező országok számára azonban Irán sokkal hosszabb ideje, immár ezer éve jelent problémát. Nagy és erős állam volt, amelyet kicsi, gyenge emírségek vettek körül; félelmetes regionális nagyhatalom, mely a helyi sejkektől hűbért követelt. Irán évszázadokon át kifinomult birodalmi kultúrával rendelkezett és erős akaratérvényesítési képességgel, ugyanakkor viszálykodónak és kissé romlottnak, dekadensnek tűnt a beduinok, tengerészek és kereskedők számára, akik megpróbáltak valahogy megélni a nagyhatalom árnyékában.
A modern korba lépve azonban Iránnak leáldozott: gazdasági és politikai problémái azt eredményezték, hogy a XIX. sz. végén, a XX. sz. elején az orosz és brit befolyás megerősödött a térségben. 1915-re jórészt Nagy-Britannia diktált Iránban, és az Angol-Perzsa Olajtársaság, melynek többségi tulajdonosa a brit kormány volt, birtokolta az ország fő energiahordozója fölötti jogokat. Az elkövetkező két világháború a már addig is kaotikus belpolitikai helyzetet még jobban összezavarta. 1951-ben Irán nacionalista miniszterelnököt választott Mohammed Moszadek személyében, de 1953-ra briteknek és amerikaiaknak egyaránt elege lett Moszadek retorikájából és populizmusából. Puccsot szerveztek, mely lehetővé tette a sokkal befolyásolhatóbb Mohammed Reza sah visszatérését. Irán új vezetője a modernizáció híve volt és a Nyugat szövetségese, így az Egyesült Államok Öböl-stratégiájának két alappillére közül az egyik Irán lett (a másik Szaúd-Arábia). Egyre több iráni gondolta azonban úgy, hogy Mohammed Reza a Nyugat bábja, nem pedig a bástya a kommunizmus elleni fronton, ahogy Washingtonban és Londonban látták. Számukra a sah nem a megoldás volt Irán problémájára – az ország gyenge pozíciójára a világban –, hanem a probléma legfőbb oka.
1979-ben a forradalom végigsöpört az országon, és semmivé tett számos, a sah számára oly fontos vívmányt. Irán többé nem követte a modernizáció nyugati útját, ehelyett inkább egy sajátos, iráni utat választott. A szekularizációnak – azaz az állam és az egyház szétválasztásának – véget vetettek. Vallási vezetők kerültek kormánytisztviselői pozíciókba, és a kifinomult, kozmopolita hivatalnokoknak menniük kellett. A nők számára kötelezővé tették a csador viselését, a férfiaknak megtiltották a nyakkendőt. Hamar világossá vált, hogy az Iráni Iszlám Köztársaság nevében a hangsúly nem a köztársaságon, hanem az iszlámon van.
De azért a sah korábbi eredményei nem mentek mind teljesen veszendőbe: prioritásai közül a forradalmárok magukévá tették Irán nagyságába vetett hitét. 1971-ben a sah Perszepoliszban nagyszabású gálát rendezett a Perzsa Birodalom fennállásának 2500. évfordulója alkalmából. A sokmillió dollárba kerülő fogadás legendásan fényűző volt – pontosan az a fajta esemény, amitől a forradalmároknak feláll a szőr a hátukon. Az eszméhez magához azonban a forradalom is makacsul ragaszkodott: Irán barbároktól körülvett nagy civilizáció, mely joggal tart igényt a vezető nagyhatalom címére a Perzsa-öböl térségében. (Mindegy, milyen politikai irányzatot képvisel, minden iráni politikus számára egyértelmű, hogy az Perzsa-, és nem Arab-öböl). Amiben azonban más volt az új éra a sahéhoz képest, az a mindent átható sértettség érzése. A forradalmárok – a sahhal ellentétben – nem hitték el, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei segítik majd Irán felemelkedését, ellenkezőleg, meg voltak győződve arról, hogy a nagyhatalmak tovább gyengítik és destabilizálják Iránt. Az iráni politikai retorikában az Egyesült Államokból “Nagy Sátán” lett, az irániakat pedig arra sarkallták, hogy harcoljanak ellene.
Az iráni politikai életben gyakorlatilag konszenzus van arra vonatkozóan, hogy a közel-keleti status quo Iránnak kellene, hogy kedvezzen, és csak az Egyesült Államok világpolitikai hegemóniára törekvése, valamint az Öböl-menti országokkal és Izraellel kötött, Irán szemében egyértelműen elvtelen szövetségei miatt van az, hogy Irán nem töltheti be jogos vezető szerepét a régióban. Úgy vélik, Irán nagyságra hivatott, de az Egyesült Államok arra használja hatalmát, hogy ezt megtagadja tőle. Igaz, az iráni gazdaság gyengélkedik, de ennek oka nem feltétlenül a rossz gazdasági vezetés, a pozíciók urambátyám alapon történő elosztása, vagy a homályos hátterű, nem adózó, félállami alapítványok, melyek hatalmas iparágakat irányítanak. Sokkal könnyebb Irán balsorsát hibáztatni azért, hogy az ország több mint 35 éve gyakorlatilag harckészültségben van, és az állandósult ostromállapotért az Egyesült Államokat tenni felelőssé.
Mindez a forradalom első időszakában kezdődött, amikor az Egyesült Államok és Öböl-menti szövetségesei támogatták Szaddám Huszein csapatait, akik 1980-ban lerohanták Iránt. A dolog folytatódott Irán arab szomszédainak erőteljes fegyverkezése során, majd az Irán elleni katonai embargó, és az Öböl-országok fegyveres erőinek figyelemreméltó fejlesztése időszakában. Az elmúlt húsz évben az Öböl Együttműködési Tanács katonai kiadásai Irán hasonló kiadásainak nyolcszorosára rúgtak. Ráadásul az iráni arzenál időközben elavult, míg Öböl-menti szomszédai a világ legmodernebb haditechnikai eszközeiből vásároltak.
Irán politikáját sokan nem értik tökéletesen, nemcsak Nyugaton, de Iránban sem. Persze a politikusok szavaiból sokszor nem következtethetünk valódi gondolataikra vagy szándékaikra, csakhogy Irán esetében még az sem világos, melyik döntést ki hozza meg és milyen célból.
Az iráni elnök nem az egyetlen külpolitikai döntéshozó, és még csak nem is a legfontosabb. Irán legfelsőbb vezetője, Ali Hámenei ajatollah nemcsak vallási vezető, de a hadsereg, a biztonsági szolgálatok és a hírszerzés feje is. Ez utóbbiak – melyek a jelentések szerint az iráni kormányzati struktúra igen befolyásos alkotóelemei – szkeptikusabbak az Egyesült Államok szándékait illetően, mint számos vezető politikus. Ráadásul a biztonsági szervek vezetéséből sokan szoros gazdasági kapcsolatokkal rendelkeznek az üzleti életben és a csempész-iparágban. Ezek nyereséges volta azon áll vagy bukik, hogy fennmarad-e az ellenségeskedés a Nyugattal, illetve, hogy bevett üzleti gyakorlatukkal sikerül-e elriasztani a külföldi cégeket.
Mahmúd Ahmedinezsád elnök 2005-ben lépett hivatalba; politikáját elsősorban a populizmus jellemezte, és a konfrontáció Irán nyugati ellenségeivel. Kereste az alkalmat, hogy botrányos kijelentéseivel feldühítse a Nyugatot, így nagy örömét lelte például abban, hogy országa 2007-ben foglyul ejtett 15 brit tengerészt, akik iráni vizekre tévedtek. Irán retorikájának élesedésével párhuzamosan az ország egyre egyértelműbben elkötelezte magát nukleáris programja mellett. Amikor Ahmedinezsád elnök hivatalba lépett, Iránnak kevesebb, mint száz urándúsításhoz használt centrifugája volt, elnöksége végén azonban már tizenegyezernél is több. Ahmedinezsád mondanivalóját jellemzően a tisztesség és igazság köntösébe bújtatta, és úgy beszélt, mint akit nem rettent el az Egyesült Államok elsöprő túlereje. Bár Irán agresszívan viselkedett, kormánya mégis minden alkalommal meglepettnek tűnt, amikor emiatt felelősségre vonták. Ez nem az a viselkedés volt, amely a külső szemlélő számára hitelessé tette volna Irán sérelmi politizálását.
Ahmedinezsád kockázatos húzásai csak elmélyítették Irán elszigeteltségét. Retorikája és tettei európai és globális szankciókhoz vezettek, melyek korlátozták Irán olajexportját, forráshiányossá téve ezzel az ország gazdaságát. Az iráni politikai vezetés ugyan egyetértett vele abban, hogy Irán gyakorlatilag egyedül küzd egy ellenséges világ ellen, azonban arra a következtetésre jutottak, hogy az elnök fenyegetőző kirohanásai miatt ez az ellenségesség egyre többe kerül az országnak.
Amikor 2013-ban Hasszán Rohani elnök lépett hivatalba, egyértelműen helytelennek ítélte Ahmedinezsád taktikáját, nem úgy alapvető stratégiáját. Rohani konzervatív volt, nem reformpárti, és mielőtt elnöki hivatalát elfoglalta volna, már több évtizede központi szerepet töltött be az ország nemzetbiztonsági döntéshozatalában. Tizenhat éven át, alapításától egészen 1989-ig főtitkára volt a Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanácsnak, 1991-től tagja volt Hasznosítási Tanácsnak, az 1990-es és 2000-es években pedig két elnök mellett is nemzetbiztonsági tanácsadóként dolgozott. 1980-tól húsz éven át tagja volt az iráni parlamentnek, számtalanszor elnökölt a külügyi bizottságban és a védelmi bizottságban, és helyettes szóvivőként is tevékenykedett.
Rohani központi alakja az iráni kül- és biztonságpolitikának. Ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – régóta nyíltan képviselte azt az álláspontot, hogy mérsékelni kell az ellenségeskedést Irán és a Nyugat között. 2004-ben Párizsban interjút adott azt követően, hogy az Egyesült Államok humanitárius segítséget küldött Iránnak egy földrengést követően. „Buldózerekkel kell ledöntenünk a falat, mely elválasztja országainkat” mondta, és szavaiért akkor ünnepelték. Ugyanebben az interjúban, bár kisebb feltűnést keltve azt is előrevetítette, hogy helyreállítják az iráni-amerikai kapcsolatokat: „Nagy gyakorlattal, vagy mondhatnám, művészettel fogjuk majd kiválasztani az erre legmegfelelőbb időpillanatot.” Három évvel ezelőtt, elnöki kampánya során Rohani hasonló bíztató kijelentéseket tett egy szaúdi lapnak adott interjújában, az amerikai-iráni kapcsolatokról szólva: „Mindkét oldalról szélsőségesek próbálják fenntartani a szembenállást és a gyűlöletet a két ország között. A józan ész azonban azt diktálja, változtassunk ezen, hogy új fejezetet nyithassunk ebben feszült és kihívásokkal terhes kapcsolatban, és csökkentsük az ellenségességet és a bizalmatlanságot.” Szavainak célja vélhetően az volt, hogy jó pontokat gyűjtsön, amelyeket majd felhasználhat az alku során Irán céljainak elérése érdekében.
Hámenei ajatollah a maga részéről szkeptikus volt azügyben, hogy a nukleáris keretmegállapodás csökkentené a világ ellenségességét Iránnal szemben. Annyira azért hajlandó volt, hogy a hosszú ideje mellette álló Rohani kedvéért adjon egy esélyt a megállapodásnak, feltéve, hogy Irán nem kényszerül állandó engedményekre. A megállapodás aláírása óta eltelt néhány hónapban azonban már jelezte fenntartásait, mivel véleménye szerint a kapcsolatok nem enyhültek számottevően.
Valószínűleg sosem fogjuk teljesen megérteni az iráni kül- és biztonságpolitika minden apró nüanszát, de az alapvető irány világosan látszik. Az iráni vezetést két dolog érdekli igazán, ezek tekinthetőek az ország alapproblémáinak: helyreállítani a nemzet egykori nagyságát, és végre nem egyértelműen vesztesként feltűnni abban a – hitük szerint – élethalál-harcban, melyet egy náluk sokkal erősebb nagyhatalommal vívnak. A hagyományos fegyveres erők terén lemaradásukat behozni reménytelen. Irán ezért nem-hagyományos eszközökből álló arzenált és nem-hagyományos szövetségesekből álló tábort hozott létre, melyet a Közel-Keleten és szerte a világon maximálisan kihasznál. A nagyhatalmak megpróbálják Iránt megakadályozni törekvéseiben, ennek során azonban azt kockáztatják, hogy még inkább elmélyítik azokat az alapproblémákat, amelyek kiváltják az ország ellenséges viselkedését. A kérdés azonban az, hogy vajon megoldhatóak-e ezek a problémák. Mi az a nemzeti nagyság, amellyel megelégszik, meddig erősödjék, hogy az elegendő erő legyen számára? Irán nemzeti örökségét figyelembe véve lehetséges, hogy vágyai túl nagyratörőek. Íme hát a paradoxon: ha Irán ellenséges magatartására szomszédai és a világ békülékenyebb hangnemben reagál, az azt bizonyítja számára, hogy viselkedése eredményes. Ha azonban Irán ellenséges viselkedése ellenállást vált ki, az csak megerősíti az országot abban, hogy még keményebben kell fellépnie. Rohani több mint egy évtizede, Irán és az Egyesült Államok viszonyának javítására célozva azt mondta: „Nagy gyakorlattal, vagy mondhatnám, művészettel fogjuk majd kiválasztani az erre legmegfelelőbb időpillanatot.” A feszültségek csökkentése azonban a két ország között sokkal inkább lesz művészet, semmint pusztán a megfelelő időzítés kérdése.
